Az első söröket Bajorországban a szerzetesek kezdték főzni, de amikor a helyi hatalmasságok kiszorították őket a sörpiacról, maga a sörfőzés tudománya is odaveszett. A kolostori sörfőzés kiszorítása valóságos kulturális katasztrófa volt: a piacot átvevő sörfőzdék semmilyen szempontból nem tudták felvenni a versenyt a kolostori sörökkel. Nemcsak árpából, de rozsból, zabból, kölesből, borsóból és babból is főztek sört, tulajdonképpen bármiből, amiből egy kis cukrot ki lehetett főzni. Míg északon már a komlózást tökéletesítették, a bajorok ismét köménnyel és borókával ízesítették a sörüket, és ha valami nem stimmelt, sóval, korommal, krétakővel vagy kemény tojással próbáltak javítani az ihatóságon. A sörfőzésben ismét beköszöntött a „sötét középkor”.
A helyi sör szomorú állapota akkor kezdett igazán zavaró lenni, amikor az északi nagy sörfőzővárosok – Hamburg, Bréma - előtt különféle okokból bezárultak a balti exportpiacok és kénytelenek voltak új vásárlókat keresni. A hosszan elálló, tiszta, komlózott sör végül megérkezett Bajorországba és lealázta a zavaros helyi löttyöket, csúnyán megkurtítva a helyi sörfőző arisztokrácia bevételeit.
A Bajorországot 900 éven át vezető Wittelsbachok ekkor nekiláttak, hogy hatalmi szóval javítsanak a bajor sörfőzés minőségén, és egyre-másra hozták a tisztasági törvényeket, melyek közül a híres Reinheitsgebot csak az egyik volt.
A Wittelsbachok számítása bevált. A bajor sör sokat javult, a sörből származó bevételek emelkedtek. A sör Bajorországban a mai napig politikai kérdés, de akkoriban még sokkal inkább az volt. Nem volt ritka, hogy a hercegi bevételek fele a sör adóztatásából származott. A magára találó Bajoroszág élén európai szerepet vállaló Wittelsbachoknak márpedig pénzre volt szükségük. Bajoroszág nyersanyagban szegény vidék, se vas, se arany, csak mező és szántóföld – V. Vilmosnak csak rá kellett néznie a költségvetésre, hogy tudja, miből lehet pénzt keresni az országában. Nem habozott: 1602-ben maga is sörfőzdét nyitott.
Először egy bencés szerzetest hozatott sörmesternek, és ugyanazt a braunbiert főzték, mint mindenki más. Nemsokára azonban egy szerencsés haláleset okán váratlanul az ölükbe pottyant az aranybánya kulcsa.
A Wittelsbachok régi riválisai a Degenbergek, a cseh határ felé eső Scwarzach kiskirályai még 1548-ban jogot nyertek a búzasör főzésére. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor még nem volt szó búzasörről. A Degenbergek monopóliuma a weissbier-re (azaz fehér sörre) vonatkozott, ami a közönséges braunbierrel szemben levegőn szárított árpa és búzamalátából készült, tehát se füstös nem volt, se sötét – így egyfajta luxusnak, különlegességnek, az arisztokrácia ritka italának számított. A weissbierből a dacos Degenbergek csináltak weizenbiert (búzasört), miután a Reinheitsgebot megtiltotta a búza használatát – de nem nekik.
A régóta áskálódó rivális család hűségét a Wittelsbachok zsíros állásokkal, és előjogokkal kényszerültek megvásárolni újra és újra. A Degenberg klán annyira erős volt, hogy V. Vilmos a Reinheitsgebotot meg sem próbálta bevasalni rajtuk – inkább újra megvásárolta a hűségüket azzal, hogy előjogukból búzasör-monopóliumot kreált a Dunától északra eső területekre.
Vilmos utódja, V. „Nagylelkű” Albert – a magyar Dobzse László unokája – a szokásosnál is többet költött művészetekre és reprezentációra – nem véletlen a „nagylelkű” becenév. A nagylelkűség finanszírozása azonban nem mindig ment simán. Egy ponton például adót akart kivetni a Degenbergek búzasörére. Rossz ötlet volt: Hans Sigismund von Degenbergnek eszébe sem jutott behódolni, és újabb belviszály kezdődött a két nagy hatalmú család közt, ami egészen Hans Sigismund 1602-es haláláig tartott.
Hans túlságosan is el volt foglalva a hadakozással ahhoz, hogy gyermeket nemzzen és ezzel óriási szívességet tett ősi ellenfeleinek. A Degenbergek 1602-ben kihaltak és minden vagyonuk és előjoguk hűbérurukra, a Wittelsbachokra szállt. Albert unokája I. „Nagy” Miksa nem pusztán pár kastélyt, földet és sörfőzdét örökölt a Degenbergektől: a 16. század során valóságos sörfőzdehálózatot építettek fel Bajorország északi felén, de ami még ennél is fontosabb: a valaha a királyok italának tartott weissbierből weizenbiert csináltak és népszerűvé tették azt a felsőbb osztályok szokásait mindig szívesen utánzó köznép körében.
A törékeny fizikumú Miksa korának egyik legtehetségesebb uralkodója volt, és tehetsége nem korlátozódott a politikára. Pontosan tudta, mit kezdjen a Degenbergek örökségével. Megnyitotta saját búzasörfőzdéjét München közepén – a mai Hofbrauhaus helyén – és odarendelte a Degenbergek schwarzachi sörfőzőmesterét, majd hamarosan újabb és újabb búzasörfőzdéket nyitott – kiterjesztve immár saját búzasör-monopóliumát egész Bajorországra. Halálakor a Wittelsbach család már 40 főzdét üzemeltetett Bajorország szerte. A búzasör népszerűségét sem bízta a véletlenre: az ország összes sörmérő helyének kötelezővé tette, hogy árusítsa a Wittelsbachok búzáját.
Miksa valóságos sörbirodalmat épített ki Bajorországban, és a sörbirodalom jövedelmei feltöltötték a hercegség kincstárát. A spanyolok iszonyú veszélyek közepette szerezték be az aranyat a föld túlsó oldalán, Miksának azonban el sem kellett hagynia a palotáját ahhoz, hogy meghódítsa a maga eldorádóját: a búzasörmonopólium volt az ő Amerikája.
A búzasörből származó bevételek tették lehetővé, hogy Bajorország független közép-hatalomként tudjon megjelenni az európai politika színpadán és döntő szerepet játsszon a fél Németországot elpusztító Harmincéves Háborúban.
Azóta a bajorok nemcsak szeretik a búzasört, de úgy tekintenek rá, mint nemzeti büszkeségre, az önálló bajor nemzeti lét kulcsára, és az uralkodócsaládhoz való lojalitás szimbólumára.
És, ha már itt tartunk, van a búzasörnek még egy kulturális különlegessége: ez az egyetlen híres sörműfaj, ami jellegzetesen katolikus. Ha végignézünk Európa sörtérképén, megfigyelhetjük, hogy a legtöbb nagy sörkultúra református közegben született, de a búzasörön meggazdagodott katolikus bajor uralkodók a nagy vallásháború reformáció-ellenes oldalán harcoltak, egy olyan ország élén, melynek lakói szinte kizárólag katolikusok voltak.
És, amikor nem is olyan régen, végre egy bajor püspököt – a nagy gurmé hírében álló Joseph Ratzingert - választottak pápának, a Vatikánba is megérkezett a bajorok sörmániája: megválasztása után XVI: Benedek pápa első dolga volt, hogy 700 liter Malteser Weissbiert rendelt a pápai rezidenciára.
