Fiatal koromban én például egyáltalán nem is értettem, mi a különbség a vodka és a tiszta alkohol között. A legegyszerűbben mondva az, hogy a tiszta alkohol a vodka alapanyaga. A vodkagyár alkoholt vásárol a szeszfőzdéből, és aztán azt újra és újra lepárolja, majd különféleképp megszűri, végül vízzel hígítja és így lesz belőle vodka. Az igazság az, hogy kémiailag nincs nagy különbség a kettő közt, leszámítva a vodka víztartalmát. De azért az alkohol rész sem marad ugyanaz a lepárlás után, kiülepednek belőle különféle szennyeződések, illetve kiöntik a rézelejét (a lecsapódott szesz első egyharmadát), és újra meg újra lepárolják az utolsó harmadát, hogy a szesz a lehető legtisztább és ízletesebb legyen.
Ízletes? Épp az imént írtam, hogy ízetlen. Mert persze egy whisky-hez vagy egy rumhoz képest ízetlen, de valójában van íze, ha nem is túl egyértelmű vagy harsány, és egy jó nagy löket alkohol kíséri, amin át kell rágnia magát az ízlelőbimbóknak, hogy megérezze azt az ízt, ami legáltalánosabban valamiféle gabonát idéz. Hogy konkrétan milyen íze van, azt leginkább az szabja meg, hogy az alapanyagnak használt tiszta szeszt milyen cukorforrásból főzték. A legeredetibbnek tűnő vagy számító orosz vodka általában gabonából készül, rozsból vagy búzából, és a búzából készült vodkát szokás a legkifinomultabb ízűnek tekinteni: könnyű, ropogós és édeskés, leheletnyi ánizzsal. A főképp Lengyelországban divatos rozsvodkának pikáns fűszeres, gabonás kenyeres íze van, a krumpliból készült vodka krémes, de földesebb, kesernyésebb. De lehet vodkát készíteni kukoricából, melaszból és bármiből aminek van cukortartalma. A franciák szőlőből készítik, a skótok árpamalátából.
Senkit nem tudok hibáztatni azért, ha feltételezi, hogy ez a színtelen, szagtalan párlat a világ egyik legősibb szesze, miközben ez egyáltalán nem igaz. A vodka, amit ma iszunk, viszonylag friss fejlemény. A helyzetet bonyolítja, hogy a „vodka” szó nagyon rég jelen van a szláv nyelvekben csak éppen sok mindenfélére használták – illatos vizekre, gyógyhatású kivonatokra, külsőleg használandó alkoholkészítményekre, de az akkoriban a mai vodkához leginkább hasonlatos innivaló párlatra nemigen. A másik bonyolító effektus, hogy ez a fajta gabonapálinka már akkor jelen volt az északi szlávoknál, amikor az arab eredetű lepárlás művészete még meg sem érkezett Európába. A hideg északon ugyanis nagyszerűen működött a lepárlás helyett a lefagyasztás. Mínusz sok fokon a víz kifagy az erjesztett gabonaléből (vagyis kenyérborból) és a jégdarab kiemelésével erős alkoholhoz jutunk. A ma megszokott 40%-ot valószínűleg így nem lehetett elérni, de a felét talán meg lehetett közelíteni.
Aztán a 14. században megérkezett a lepárlás technológiája a vodka két szülőhazájába, Lengyelországba és Oroszországba: az első párlatot genovai kereskedők hozhatták a moszkvai nagyfejedelemségbe, 1430-ból pedig fennmaradt egy Isidore nevű szerzetes vodkareceptje. A lengyelek ezen a ponton vetnék közbe, hogy a sandomierzi nagyfejedelemség fennmaradt iratai közt már 1405-ből olvashatunk a vodkáról. Én azzal hűteném a szenvedélyeket, hogy ezek egyike sem volt olyan, mint a mai vodka.
Oroszországban egészen a 19. századig vodka helyett polugart, magyarul kenyérbort ivott a nép. Alexei Rodionov, vodkatörténész 2001-ban kapott szagot, és a világ és maguk az oroszok is az ő kutatásai révén döbbentek rá, hogy a 19. századig valójában nem vodkát ittak, hanem kenyérbort. A polugar alapanyag nem szesz, hanem maga a gabona, és gyakorlatilag úgy készül, ahogy a whisky: a gabonát vízben cefrézik, erjesztik, szűrik, aztán az alkoholtartalmú folyadékot lepárolják. A polugar is többféle gabonából készült, és számtalan-féle fűszerrel ízesítették. Rodionov szerint sehol a világon nem volt akkora szeszválaszték, mint az orosz asztalokon, ahol minden fogáshoz másféleképp ízesített, más gabonából készült kenyérbort ittak.
Ennek az idillnek az európai technológiai fejlődés és Moszkva hatalomvágya vetett véget. 1830-ban a brit Aeneas Coffey levédette az első oszlopos lepárlót, ami sokkal tisztább és koncentráltabb párlatot eredményezett sokkal gyorsabban, így forradalmasítva a szeszfőzést. Moszkva akkor már évszázadok óta keresi a fogást a vodkán, az első monopóliumot Rettegett Iván vezeti be a 15. század végén, de hosszútávon képtelen a vodkakészítést az uralma alá hajtani. Az oszlopos lepárló megjelenése azonban végre olyan eszközt adott a cárok kezébe, mellyel hatásosan ellenőrizheti az orosz nép piára költött pénzét, ami már akkor is elképesztő összegekre rúgott. 1884-ben Sándor cár 300 modern oszlopos lepárlót vásárol Németországban és ezeket szétszórja az országban, valamint törvénybe iktatja, hogy bármilyen ital, amit nem ezekkel készítettek törvénytelen. A régi háztáji rézüstök, melyekből évszázadok óta csöpög a polugar, örökre kihűltek, a kövér aranyak pedig elkezdtek csilingelni a moszkvai államkasszában, melynek ettől fogva egyik legfontosabb bevételi forrása lesz a vodkára kivetett adó.
A jóféle adóbevételre pedig óhatatlanul is rászokik az állam, mely többé nem engedte az oroszokat leszokni a vodkáról. A huszadik század elején ide is eljutott az absztinenciát hirdető „temperance movement”, ami Amerikában végül elérte a szesztilalom bevezetését. Oroszországban nem hagyták őket elszemtelenedni: az aktivistákat megkorbácsolták, majd tölcsérrel vodkát locsoltak a szájukba, végül börtönbe vetették őket mint lázadókat: végül is az absztinenciát hirdetni pont olyan volt, mint kilopni a pénzt a cár zsebéből. Mielőtt a kedves olvasó túlzott szörnyülködésbe esne az orosz viszonyok láttán, figyelmeztetnem kell, hogy az alsóbb néposztályok piálásra kötelezése a felsőbb néposztályok által cseppet sem egyedi hatalom-tecnikai húzás, gondoljunk csak az indiánokra és a tüzes vízre, vagy akár a magyar jobbágyságra, amit hasonlóképp köteleztek urai az általa megtermelt bor megivására.
Végül ez sem volt elég: 1904-ben a cár konkrét monopóliumot vezetett be a vodka termelésére: ekkor kényszerült sikeres vodkagyára eladására Pjotr Arszenevics Smirnov, aki az 1870-es évek végén elsőként szűrte át a vodkáját szénszűrőn, és az évszázad végére a moszkvai piac kétharmadát uralta. A nagy októberi szocialista forradalom miatt végül az országot is el kellett hagynia, próbálkozott Isztambulban, Lembergben és Párizsban, majd egy régi ismerősének eladta az Smirnoff amerikai jogait. A régi ismerőse aztán továbbadta egy amerikainak, aki 1939-ben azzal kezdte reklámozni az arrafelé akkor még ismeretlen szeszt, hogy „ízetlen, szagtalan fehér whisky”. Meglepő módon erre is volt kereslet, de a vodka, mint szeszműfaj, igazán a Moscow Mule nevű koktél 1941-es feltalálása után kezdett elterjedni Amerikában. Ma már az USA-ban eladott párlatok egynegyede vodka. Ezzel összhangban nálunk is egyre népszerűbb a „fehér whisky”, és mi is inkább amerikai módra, koktélok alapanyagaként fogyasztjuk, míg a szláv országokban továbbra is tartja magát a tiszta vodka felhörpintgetése némi uborka kiséretében, igaz a legendás „szto gram”, magyarul „egy deci” - a vodkából ez volt a legkisebb ismert mértékegység – a Szovjetúnió felbomlása után összezsugorodott, és ma már az oroszok is inkább csak 4 centeket isznak, mint az elpuhult nyugat. Nagy ország nagy vodka, kis ország kis vodka.
