Blog Station

A VBDCK faramuci neve ellenére egy szimpatikus független, kis belga családi sörfőzde, a craft-beer romantika központi történetével felszerelkezve: fél évszázados tetszhalál után, az unokák nekiláttak, hogy felélesszék a családi főzdét, és csodáknak csodája, találtak egyetlen üveget a régi Kerelből – bontatlanul, sértetlenül – ment is a laborba, kinyerték belőle a régi élesztőt, és azóta is azzal fermentálják a söreiket. A történelmi krédót vígan bezsebelve elkezdtek jellegzetesen belga, mégis határozottan kortárs söröket főzni, asszertív design-koncepciójuk képes felvenni a versenyt a piac bármely szegmensével, anélkül, hogy bárkit is utánoznának.

Vegyes érzelmekkel közelítek az új De Molenek felé, mert noha nem vagyok egy fundalemntalista, és nem gondolom, hogy az alapító Menno távozásával, mindennek ugyanúgy kellene maradnia, és csakis súlyos stoutokat főzhetne a főzde, az új tulajdonosi kör cocktail-inspired sörei elborzasztanak. Ebben a blondban azonban nyoma sincs koktél-inspirációnak, viszont a Sorachi Ace hidegkomló mindig megdolgoztatja a kóstolót, úgyhogy gyere cipó, hamm bekaplak.

Tegye fel a kezét, akinek azonnal beugrott a Shining, amint ránézett a dobozra. Nekem nem, de aztán a sör neve rávezetett: a borítón Kubrick híres horrorfilmjének egyik végső jelenete látható, melyben Jack Torrence/Jack Nicholson baltával töri rá a fürdőszobaajtót megrettent feleségére – csak éppen baglyokkal újrajátszva, és közben azt grimaszolja, hogy „Here's Johnny”. De miért Johnny, ha egyszer Jacknek hívták a tébolyult írót? Na ehhez már kellett egy kis mémtörténeti reserch: A "Here's Johnny" eredetileg a "The Tonight Show Starring Johnny Carson" című késő esti talkshow-ból származik. Ed McMahon, a műsor bemondója minden műsort a házigazda, Johnny Carson bemutatásával kezdett, és azt mondta, hogy "aaand here's Johnny!" - az őrült Jack ezt parafrazeálta a vérfagylaló jelenetben, ez tehát egy korai mém továbbmémesedésnek a minősített esete.

Nate, a lübecki Sudden Death kanadai születésű sörfőzőmestere, amikor legutóbb otthon járt, óriásit kollaborált a montreali Mutoide-dal, és összeraktak egy amerikai ízlésre hangolt schwarzbiert. Ez annyira jó lett, hogy Lübeckbe hazatérve ismét megfőzte, ezúttal helyi komlókra visszahangolva.

A maccsa nem más, mint porrá tört japán zöld tea, amit egy évezrede termesztenek a japán buddhista szerzetesek. Az elmúlt évezredben ezt a különleges, árnyékban szüretelt, extra-erős teafélét forró vízzel felöntve teaszertartás keretében teaként fogyasztották. Manapság meg már bármibe beleteszik – fagyiba, csokiba, turmixba, bonbonba, és persze, mint a mellékelt ábra is mutatja: sörbe.

Nagyon hálás vagyok a Cloudwaternek, hogy képes egy kicsit leszakadni az instagram szigorúan ajánlott fiatalos coolságáról, a célközönség mindenáron való kielégítéséről és képes saját gondolatokat, sőt, vigyázat, ironikus gondolatokat megfogalmazni, melyek megértéséhez valóban kell egyfajta sörügyi jártasság, tehát nyilván nem huszonegyéveseknek szól. A Piccadilly-sorozat (a főzdétől nem messze található manchesteri főpályaudvar és környékének neve) másik tagja, a porter az előző pilsnerhez hasonló humorosan ódivatú ruházatot kapott, állig begombolkozott, keménykalapos monthy-python figura, némi olcsó aranyozással. 

Sivártalanító – magyarul valahogy így hangozna ennek a sörnek a neve, ráadásul az is rá van írva, hogy a modern világ sivártalanítására vállalkozik, ami hát igencsak ráfér, pláne mióta varázstalanodott – legalábbis Max Weber szerint. Mondjuk én nem ezzel a cimkével látnék hozzá, erről nekem csak egy neon-fényes amszterdami éjjel-nappali bolt jut eszembe, amiben langaléta kamaszok hangoskodnak a gondolák közt, és talán éppen a következő varázst keresik. Viszont mivel Verdant sörről van szó, tudtam, hogy a tartalomban nem fogok csalódni.

A világ tele színes, illatos italokkal, elsőre nem világos, hogy a vodka pontosan minek is köszönheti a népszerűségét, mint a legízetlenebb, legszagtalanabb párlat, ami általában csak etanolt és vizet tartalmaz, ráadásul a kínálat legolcsóbb része – életében egyszer mindenki belefut egy ilyenbe - pusztítóan kellemetlen ízélményt okoz, és őszintén a halandóság nyomorúságán kívül nem sok másra emlékeztet. 

Annyira szeretném látni, ahogy a Vault City fruit-ninjái egyszer csak öntudatra ébrednek, és lemondanak a hosszú távú gyarmatárúkereskedelem koncairól, és bejelentik, hogy többé nem tesznek olyan gyümölcsöt a sörbe, ami 100km-nél messzebbről jött. Értem, hogy a nép szereti a mangót, és ha nem a mienket, akkor a szomszéd sörfőzde mangósát fogják megvenni. De akkor is! Vagyunk egy bizonyos szinten vagy nem vagyunk egy bizonyos szinten? Ha nem megyünk az alá, akkor nyilván vagyunk. Mindenesetre ez az áfonyás-szedermálnás savanya jó irány: mutassuk meg az európaiaknak, hogy satnya bogyócskáink is vannak annyira izgalmasak, mint a mézédes trópusi gyümölcsök.

A rozs nagyszerű alapanyag, bár tud fejtörést okozni a sörfőzőnek, ha túl sok kerül az üstbe, mozdíthatatlan kását alkot, viszont a sörnek csodás mély, borsos gazdag karaktert ad. Könnyű világos lágerekben semmi keresnivalója, de a sötétebb, nehezebb söröket szépen mélyíti, és ma már IPAkban is előszeretettel használják. A Reinheitsgebot előtt Bajorországban széles körben használták, végül a Roggenbier csak a huszadik században tért vissza. Mindenekelőtt azonban Kelet és Észak-Európára jellemző söralapanyag, a finn sahti és az orosz kvasz jellegzetes alapanyaga.

Közkivánatra elkezdtem megírni azoknak az alapvető sörös szakkifejezéseknek a megfejtését, melyekről csak pontatlan, rosszul megírt, esetleg AI-generálta szövegek állnak rendelkezésre magyarul a neten. Az első természetesen az IPA fogalma, amihez persze mindenki ért, utánanézni viszont annál nehezebb. Ez a leírás Pete Brown szövege alapján készült, ami az Oxford Companion to Beer című sörlexikonban jelent meg. 

Most már szép tisztán látszik, hogy a nagyüzem hogyan profitál a számára sokáig ijesztőnek tűnő craft-beer mozgalomból azon túl is, hogy adott esetben felvásárolja a sikeresebbeket. A craft-beer népszerűsége nyomán nagyot nőtt azon fiatalok száma, akik értékelni tudják a sört, és ezek előbb-utóbb eljutnak a gyümölcsízű jutifalatoktól a komplex, tiszta lágerekig, amiket a mai napig főképp a nagyüzemek főznek – főleg a csehek és a németek. A Pilsner Urquell az elmúlt évtizedben sikeresen pozicionálta magát, mint az „eredeti” másfél évszázaddal ezelőtt alapított craft-beer, és némi késéssel az állami tulajdonban álló Budvar is felült a vonatra. 2023-ban elkezdtek kedvenc kis sörfőzőikkel kollaborálni, és a Thronbridge meg a BRLO után végül a Mikkellerrel is főztek egy közös sört.

Most, hogy Trump vámháborúja bokán rúgta a világgazdaságot, különösen aktuális a balti porter története, amennyiben azt is megmutatja, hogyan teremnek lokális értékek a befagyott kereskedelem nyomán. Amíg ugyanis a Baltikumban folyamatos volt a porterellátás, és gyakran tudtak érte faanyaggal fizetni (Britanniában a 18. századra nemigen maradt normális fa, amiből hajót vagy hordót lehetett volna építeni), addig az oroszok, a finnek, a svédek, a lengyelek vígan elvoltak az importporterrel. Imádták, rengeteget ittak belőle és meg voltak győződve róla, hogy otthon ők ilyet nem tudnak főzni. Egészen addig amíg jött a fenevad Napoleon és nagy angolverő dühében be nem vezette a kontinentális blokádot 1806-ban. Akkor aztán a britek elveszették a kapcsolatot a kontinentális Európával, a balti népek pedig elvesztették bőséges porterforrásaikat, és kénytelen voltak maguk nekiveselkedni a masszív fekete sörök főzésének. És mit ad isten, kiderült, hogy ők is meg tudják főzni. Egy kicsit kellett igazítani a recepten: nem angol malátából és nem angol komlóból dolgoztak, illetve a melegigényes felsőerjesztésű élesztőt lecserélték lágerélesztőre – hiszen a hideg környezet ingyen rendelkezésre állt – és megfőzték a balti portert, ami tulajdonképpen semmiben nem marad el az angol portertől szerethetőségben és minőségben. Kicsit kevésbé gyümölcsös, jóval fegyelmezettebb, élesebb íze van, így sokszor édesebbnek érződik és a brettes fanyarság is lemaradt, de a mai napig rengetegen isszák, szeretik, talán többen is, mint a portert ma az Egyesült Királyságban. Ráadásul az egyetlen sörstílus lett, ami igazán csak erre a régióra jellemző, így import-eredete ellenére lett némi identitásképző ereje is. Mára Lengyelország lett a domináns balti porter-nagyhatalom, és 2016 óta a lengyelek mindn télen tartanak egy Balti Porter Day-t. Nézzük mit főzött az egyik leghíresebb balti főzde, az észt Pöhjala a 2025-ös balti porter napra! 

Ma már elég nehéz a BrewDoghoz úgy viszonyulni, mint egy craft-breweryhez, hiszen annyival több annál, és annyi mindent jelent annyiféle embernek. A mára húszéves skót sörfőzde a lehető leglátványosabb punkos brahikkal indult - meg nagyszerű és újfajta sörökkel -, de azóta milliárdos konszernné nőtte ki magát, sokak szerint elárulta a punk étoszt azzal, hogy nyitott vagy 200 kocsmát és üzemeket 4 kontinensen, valamint a punk részvényesek mellé pézügyi befektetőket is bevett a cégbe, és alapítói mára komoly milliárdosok, a cég meg tulajdonképpen az egyetlen újhullámos sörfőzde, ami ha nem is mérhető a világ legnagyobb söripari vállalataihoz, de legalábbis ma már egy ligában focizik azokkal. Nekem meg elsősorban James Watt alapító idegesítően hurráoptimista facebook-posztjait jelenti, melyekben fullba tolja a „kockán kívül gondolkodó”, elképesztően kreatív start-up cápa imidzsét csini új feleségével az oldalán.

Ahogy a németek nem nézegetnek Magyarországra, ha jó sört keresnek, úgy mi sem Olaszorszában keressük a jó craft-beert. Pedig! Olaszország jóval a magyar „sörforradalom” előtt belefogott a saját sörkultúrájának megreformálásába, és ennek során gyakran borászokból, vagy borászcsaládok fiaiból lett sörfőzők elképesztő újítások és kísérletezések (https://folyekonykenyer.blog.hu/tags/olasz) útján eljutottak egy olyan jellegzetesen olasz sörkultúráig, melynek fő ismertetőjele, hogy szélsőségesen az ízre koncentrál és elhanyagolja a sör testét. Ennek fő oka, hogy máshogy söröznek mint mi Közép Európában. Ők ugyanis el sem tudják képzelni a sörözést eszegetés, csipegetés, aperitivo és chichetti nélkül. Ebben az eszegetős sörözgetésben nem annyira számít a test, hiszen azt a focaccia adja alá, amit le kell öblíteni – akárha bort innának. Vajon mit tud ebből az olasz niche-ből kihozni az Omnipollo, amikor kollaborál Itália egyik legelső microbirrificio-jábal, a Birrifcio Italiano-val?

Bajorország és a búzasör – e kettő úgy összetartozik, mint a vodka és Oroszország. De nem volt ez mindig így. A 15. században a bajor sör még igencsak gyerekcipőben járt, tekintve, hogy ezer évig leginkább csak bort termeltek, és a sör csak egy évszázaddal korábban, az európai kis jégkorszak hatására terjedt el, amikor is jócskán délre tolódott a sör-bor határ.

A Trónok Harcában éltem az „Északi” életérzést, de a Northern Monknál sosem értettem, mi ez az „északi büszkeség”, hogy tényleg a Trónok harcából szedett secondhand szlogennel dolgoznak, és hogy hogy jön ez a logóban ábrázolt szerzeteshez? Most legalább tudom, hogy nem ők kezdték, és a dolog sokkal régebbi, mint a népszerű filmsorozat. A Timothy Taylor nevű yorkshire-i (tehát szintén észak-angliai) sörfőzde már a múlt század közepe óta úgy hirdette egyik sörét, hogy „For Men of the North”, később pedig úgy, hogy „Originally brewed for men of the North, now loved by everyone”. A TT azonban nem erről híres, hanem sokkal inkább arról, hogy Landlord nevű cask ale-jük a rendes angol pub nélkülözhetetlen bútordarabja, megbízható, finom, sőt nagyszerű könnyű pale ale. Fura belegondolni, hogy yorkshire-i bányászok számára főzték, hát miket ittak ezek ott a nyomorult ipari vidékeken? Ennyire finom sört ma a kontinensen az ötcsillagos hotelekben nem isznak, nemhogy a kétkezi munkások a kocsmában.

A Vocation Brewery eddig méltatlanul kevés figyelmet kapott a Blog Station oldalán, pedig híres a szép komlós söreiről, eddig mégis csak egy stoutját kóstoltam. Bánom is most, mert itt van ez, íme: 

Érdekes látni, milyen hullámokat vet az az egymilliárd font beruházás, amit a Diageo eszközölt a 2010-es évek első felében a skót whisky-iparban. Először is egy csomó kisebb vállalkozó látta meg a lehetőséget, hogy a Diageo által gerjesztett hullámra ráfeküdjön és beindultak a lepárló-alapítások Skócia-szerte. A whiskynek azonban kell egy pár év mire whiskyvé érik, és míg erre vártak, addig ezek a lepárlók jellemzően a könnyen és gyorsan előállítható gin termelésével vészelték át a cash-flow szegény időszakot. Ebből aztán egy távolról is jól látható gin-boom lett, és Skócia tele lett kézműves ginekkel, melyek aztán szétrajzottak a világ piacain, és máshol is – pl. nálunk – rengeteg új kis-szériás gin születését inspirálták. És mi az, ami nélkül a gin nem tud meglenni? Természetesen a tonik! Mostanra az Egyesült Királyság tonikjainak 80%-át Skócia termeli. És egy ilyen hatalmas, sokszereplős piacban az a legjobb, hogy benne megterem a hely a legmagasabb minőségnek. A Walter Gregor's tonikot messze északon, a szélfútta Aberdeen környékén főzi Claire Rennie. 

Mitől lesz híres egy craft-beer? Attól, hogy a sörfőzdében úgy döntenek, erre a sörre mutasson rá a maketing-ágyú? Fura napon főzik, vagy fura zenét hallgatnak közben, magasra tekerik az alkoholt, túltolják a komlót és feláldozzák magukat egy őserdei komlóoltáron, eseményt csinálnak a csapra veréséből, vastagon árazzák, látványosságot, státusz-szimbólumot faragnak belőle, illetve megpróbálják emberi tulajdonságokkal felruházni, laza, sármos, szexi vagy éppen viccesen ördögi karaktert faragni belőle? Vagy attól, hogy egyszer főztek valamit, aminek a csodájára jártak az igazhitű sörivók, és aztán a népi buzgóság csörgedező csermelye hízott akkora folyammá, hogy a gasztronómiai csoda helyszíne zarándokhellyé avanzsált, amire persze az internet és általában a média rávetette magát és megtette vele az egyetlen dolgot, amit szokott tenni: torzít, nagyít, hamisít, megcsócsál, benyálaz, bepuhít, előrág, hogy végül tökéletesen letisztult tartalomként segítse a hatalmas pénzautomata minél hatékonyabb működését. De amúgy nem tök mindegy? Végül úgyis ugyanaz van elótted: egy sör, amit minden bizonnyal meg fogsz inni.