Blog Station

Az elmúlt évtizedben titokzatos románc szövődött az újhullámos sörfőzők és a grafikusok közt, talán azóta, hogy a svéd Omnipollót egy grafikus alapította, vagy éppen amióta a dán Mikkeller összefogott az amerikai Keith Shore grafikussal, hogy megalkossák azt az ikonikus – minimalista humorral átszőtt – kép világot, ami a Mikkeller söreit félreismerhetetlenné teszi, melyek amúgy már műalkotásként is megvásárolhatóak. De említhetném a mindig szórakoztató perceket okozó Uiltje Sörfőzde rajzos szóvicceit meg képregénybaglyait is. Cseppet sem csodálkozom tehát, hogy a holland Frontaal sörein is rajzocskákat kell nézegetnem, sőt megnyugtat: aranyosak a tortát majszolgató kecskék – bár van egy kis rossz előérzetem, amikor tortát rajzolnak egy sörre (kérlek, ne legyen ez megint egy tortaízű sör!). Sokkal jobban kiakadok, amikor megfejtem a címet: a Heel Holland Bakt egy idióta holland tvsorozat – kb: „Így főz Hollandia”, vagy „Nagyon holland főzés”. A Heel Holland Bockt erre egy szóvic – a baksör holland nevének belekeverésével. Elfogadom, hogy szóvicc van a címben (1 fekete pont), de ebből az is kiderül, hogy „ezek tévét néznek”. Szerény magánvéleményem szerint a TV a legdurvább agysejtgyilkos, és aki egy akár csak egy kicsit is kreatív munkát végez, az nem engedheti meg magának, hogy tévét nézzen. Vagy végül is a szabadidejét azzal tölti, amivel akarja, de azt biztos nem engedheti meg magának, hogy erre utalgasson, poénkodjon, referáljon, stb.
 

Az Uiltje sörei egy pillanatra mindig visszalöknek kiskamasz koromba, amikor utólag nehezen érthető izgalommal vetettem rá magam egy-egy képregény-magazinra, egy-egy képrejtvény megfejtésére. Ugyanez a tudatállapot ébred fel, amikor elkezdem kisilabizálni az Uiltje sörcimkéit. A Better safe then Sahti címkéjén az ikonikus bagoly sziklát mászik – biztosítókötéllel.

Még mindig rendelkezik némi csiklandós vonzerővel ez a klisévé érett poszt-hippi design, mintha azt ígérné, hogy ettől titokban be lehet tépni, vagy legalábbis valamiféle egzotikus módosult tudatállapotba kerülni – ez esetben, ha jobban megnézzük maximum a thai fűszerektől. Isten hozott az Amszterdam-Bangkok hippijáraton!
 

Már megjelenésében is elfelé tart a hagyományos angol vidéki idilleket idéző ciderdesigntól – a medvéről Berlin jut eszembe, bár a Bear Cider holland, sőt az „első holland” cider – és sokkal inkább városi, minimalista, könnyed irányba viszi – felkínálja a lehetőséget a cidernek, hogy belesimuljon a menő nagyvárosi italkínálatba, anélkül, hogy ki kellene kacsintanunk a természet és az árkádiai gyümölcsösök irányába. 

Az alapító sörfőző Menno távozása utáni DeMolen tételek elég érdekesen alakulnak, a koktélokat utánzó sörök amúgy is eleve gyanakvással töltenek el, de ennek a névnek nem tudtam ellenállni, noha nyilván tisztában vagyok vele, hogy a címke az ananászt emlegeti. Mégis, amikor a feleségemnek megmutattam, felröhögött és lefotózta, hogy elküldje valami női csoportcsetbe.

 

A San Francisco-i Anchor Sörfőzde történelmi jelentőségű sörét évek óta nem kóstoltam, és mire most felbontottam, pont el is fogyott a Drink Station raktárából, aminek az a fő oka, hogy miután a Sapporo nevű japán sörfőző óriás pár éve megvette az Anchort, tavaly be is zárta azt. Szerencsére a napokban meglett az új tulaj, egy Erzincanban született kurd milliárdos, Hamdi Ulukaya, aki Amerikában gazdagodott meg abból, hogy megismertette az amerikaiakkal a kurd joghurtkultúrát. Mivel az előző tulaj, Fritz Maytag, aki naggyá tette a főzdét, szintén egy tejgazdaságon nőtt fel, ezúttal legalább a lelkiség stimmelhet, és remélhetőleg az Anchornak méltó jövője is lesz majd, és mihamarabb viszontláthatjuk a DS polcain is!
 

A gőzsör egy igazi amerikai legenda, ami egyetlen szépen ívelő történetben foglalja össze az amerikai sör szebbik arcát. A 19. század elején kitört az aranyláz Kaliforniában és a környék tele lett ágrólszakadt európaiakkal. Ekkoriban városok is alig voltak errefelé, az aranyásótáborok pedig hatalmasra nőttek - sok szegény európai férfi egy rakáson: természetesen sörözni is akartak. Jöttek a németek a lágerélesztőjükkel és régi amerikai hagyományt kkövetve a kéznél levő alapanyagokból meg egy kis árpából főztek is valami sört, amire ráküldték a lágerélesztőt, de a működéséhez szükséges folyamatos állandó hidegről nem is álmodhattak, a jég ezer kilométerre volt, a mesterséges hűtés pedig évtizedekre a jövőben. Így a lágerélesztő kénytelen volt melegben erjeszteni, ami egyben azt is jelenti, hogy gyorsan és hevesen. Egyik magyarázat szerint innen ered a név: a vasdongákkal többszörösen megerősített fahordóban olyan túlnyomás uralkodott, hogy amikor megcsapolták, hosszan sípolva távozott belőle a széndioxid, ami a gőzmozdony hangjára emlékeztette a szemtanúkat. A főzde a saját honlapján azt állítja, hogy a gőzsört azért nevezik gőzsörnek, mert hűtési képesség hiányában a főzde a sört egy a tetőn felállított sekély tartályba szivattyúzta éjszakára – hogy legalább a hűvös tengerparti éjszaka hűtse – ezért a főzde felett folyamatosan gőzpamacsok bodorodtak.
 

Bevallom, nekifutásból gyanúsak azok a sörök, melyek valami nagyon ismert kulturális jelenség lobogtatásával akarják eladni magukat – ilyen volt pl. a Magyarok Söre, címlapján egy Nagy Magyarország térképpel - hiszen az ilyen sörnek nem kell jónak lennie, megveszik azért, amit a címlapon állít. És ismerve a sör nagy nehézkedési törvényeit, ha nem kell jónak lennie, általában nem is lesz az. Ezért aztán, noha régóta látom, sosem gondoltam, hogy rá kéne kóstolnom a Stromtrooper sorozatra. Mi köze van a rohamosztagosoknak a sörhöz?
 

Volt idő, amikor a láger szó szitokszónak számított – úgy 15 éve. De volt már a láger varázsszó is – úgy 150 éve. És a kettő közt volt egy hosszú időszak, amikor ez a szó nem is igen volt benne a magyar ember szótárában. Elmagyarázom.
 

Látta valaki az Iron Sky című elmebeteg finn akciófilmet, amiben Udo Kier Hitlerként egy Tyrannosaurus Rexen lovagol a Hold sötét oldalán egy titkos náci főhadiszálláson? Aki látta, egyhamar nem felejti el a brutális blődség gátlástalan parádéját... látom én is, hogy a sörcimke egy felhős ég előtt vasaló férfit ábrázol, de meggyőződésem, hogy ez csak terelés. Ezzel a névvel nem lehet másra utalni... és azt hiszem maga a sör is igazolja ezt a metafórát.
 

A sör mellett másik nagy szenvedélyem a tea, így mindig felfokozott érdeklődéssel fordulok a teával flörtölő sörök felé – annak ellenére, hogy eddig még egyszer sem ittam olyat, ami bebizonyította volna, hogy jó ötlet a teát és a sört keverni. Pedig a frissen leforrázott teának gyakran van egy olyan aromája, ami csak a sörben – a malátadús cefrében - köszön vissza, valami nagyon kedves földközeli, friss, gabonás pára, amitől olyan érzése lesz az embernek, hogy egy egyszerű, ókori konyhába csöppent, ahol az alapanyagokat egyenesen az édenkertből gyűjtik és a szakács minden mozdulata filozófia és nyugodt bölcsesség.
 

Jó fél évszázaddal Anton Dreher és Gabriel Sedlmayr - a modern lágersör megteremtői - legendás 1838-as Skóciai útja után egy skót sörfőző  utazott Bajorországba és viszontinspirálódott a német lágersörtől. Hugh Tennentet annyira meggyőzte a bajor példa, hogy hazatérve azonnal elkezdte átállítani a sörfőzséjét lágerfőzésre. Környezete azt hitte, elment az esze, pedig akkor jött csak meg igazán. 1885 óta a glasgow-i Tennet's lager Skócia legnépszerűbb lágersöre.
 

A kora nyári hőségben kifejezetten jólesik ránézni erre a jeges rémületet szuggeráló képregényes dobozra, de sajnos a címben bizonyára ott rejlő utalást sehogy sem tudom megfejteni. Értem, hogy valamiféle jetis ijesztgetés, nyilván nem kell túl komolyan venni, csak épp alá akarták húzni a műfajjelleget, hogyaszonya „Cold IPA”, tehát hideg, és akkor dideregjen az a címke. Mert amúgy a Cold IPA, vagy más néven az India Pale Lager egy viszonylag új műfaj, és nem igazán közismert. 2018-ban volt újdonság, akkor futott egy kört a hazai szcénában is, de aztán nem maradt jelen hosszú távon, most újra nekifutnak páran, hátha megtalálják a helyét szortimentben. A lényege, hogy lágerélesztővel erjesztik az IPA-t, vagy melegen vagy hidegen, ki, hogy csinálja, amitől egy kicsit kevésbé gyümölcsös lesz a test, és... és.... pont ennek a keresgélése folyik, hogy mitől lesz ez egy igazán ütős, jól megjegyezhető stílus.
 

Tulajdonképpen örülök, hogy beindult az innováció az alkoholmentes sörök terén, de azon vettem észre magam, hogy érdeklődésem eddig inkább csak teoretikus volt: még sosem vetetettem a kóstoló-tudomány górcsöve alá egyetlen árva alkoholmentes sört sem. Némi belső tusa után vettem elő most is a Cloudwater alkoholmentesét, mintha attól féltem volna, hogy nem lesz rajta mit kóstolni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. De azért egy kicsit be is igazolódtak a félelmeim.
 

Az alkoholmentes sörök és italok iránti kereslet egyre nő, és ezzel párhuzamosan a kínálat is izmosodik, néha mégis nehéz eldönteni, hogyan viszonyuljunk ehhez az új irányhoz. A Drink Stationös kollégák összeállítottak nekem egy kérdéssort a legjellemzőbb kérdésekből, így amit idelent olvashattok, tulajdonképpen egy rövid interjú velem.
 

A 2010-es évek lején a de Molen volt kb. a legnagyobb név az európai sörfőzésben. Masszív stoutjaik és furmányos porterjeik, húzós IPA-ik olyan őszinte és kompromisszummentes minőséget képviseltek, aminek mindenki csodájára járt, és a presztízsüket az egekbe lőtte. Aztán a 20-as évekre számtalan nagyszerű új főzde nyílt és a De Molen kicsit eltűnt a hangzavarban. Mostanában ismét megjelentek a De Molen sörök Magyarországon, és döbbenten láttam, hogy pina coladás meg más koktélos söröket hoznak ki, aminél távolabb semmi sem áll az eredeti krédótól. Aztán megtudtam, hogy Menno, az alapító szívinfarktust kapott és eladta a főzdét a Swinkels sörfőzde-istállónak, melyben rajta kívül még olyan nagyágyúk találhatók, mint a Rodenbach vagy a La Trappe. Ez a moszatos búza már régóta bökte a csőröm, levettem most a polcról.

Azt, hogy a magyar nem egy óriás cider-fogyasztó nép, hajlamos vagyok egyfajta általános kultúravesztésnek tulajdonítani, hiszen hazánkban rengeteg gyümölcs nőtt, százféle alma, vackor, kétszázféle körte és sorolhatnám – mindez persze a nagyüzemi mezőgazdaság falansztere előtti időkben. A rendszerváltás előtt volt is almabor a boltokban, de ezt a korabeli döntéshozók túl olcsónak és ezzel az alkoholizmus melegágyának tekintették, ezért törvényi szabályozással effektíve kinyírták. Persze az igazság ennél sokrétűbb – észak Franciország, Németalföld és Anglia ma is komoly cider-termeléssel és kultúrával rendelkezik, aminek talán egyik fő oka az, hogy ezeken a vidékeken nem nagyon terem meg a szőlő. Meg talán az is, hogy az itt termő almák nem olyan fanyar-édesen roppanó csodák, mint amik a Kárpát-medencében teremnek, enni nem olyan jó őket – ciderhez viszont tökéletesen alkalmasak.

A „smoothie sour” műfaját értem is meg nem is értem. Értem, hogy a végtelen sörtest és az extrém gyümölcstartalom utáni kutatás elvezetett ahhoz a folyadékhoz, ami technikailag sör, de érzésre már inkább smoothie. Imádom én is a smoothie-t, minden reggel keverek egyet magamnak. De, hogy ennek milyen marketingértéke van, hogy sörözés közben miért akarnék smoothie-t inni, azt sosem értettem. Most viszont itt hömpölyög a poharamban egy smothie sour...
 

A Brewdog mindig is nagy kedvvel merített a brit imperial giccsből a Sexpistols után szabadon, mintegy kihangsúlyozva „punk” kredibilitásukat, elhagyva annak társadalomkritikus élét, gond nélkül beillesztve az új évezred önfeledt fogyasztási kultúrájába, jópofa utalásként. A „Wingman – The Eagle has Landed” egyszerre idézi fel a „Sas leszállt” című 1976-os brit háborús filmet, melyben a nácik Winston Churchill elrablását szervezgetik, és a fess angol piloták kimenős csajozását, ahol a „Wingman” nem csak a kötelékben repülő vadászrepülők alakzatbeli elhelyezkedését, de a könnyű pipik (vagy épphogy „nehézbombázók”?) levadászásában játszott „szárnysegédi” szerepét is jelenti. 

 

Érdekes szembesülni vele, más kultúrákban mi számít szexinek, az enyémben a Márta női név egy cseppet sem, bár Horváth Gyula „Márta-szelete” egyszer már felvillantotta a névben rejlő erotikus potenciált. Nem ismerek egy Mártát sem, de erről a névről soha nem jutna eszembe egy szexi szőke, sokkal inkább egy nehézsorsú, hosszútűrő sötéthajú asszonyt képzelek mögé.