Blog Station

Szoktam kicsit tartani a karácsonyi időszaktól, mert néha elkerülhetetlen, hogy belekóstoljak valami szegfűszeges, fahéjas, kardamomos, narancsos, gyömbéres ízesítésű tárgyba, és ez a karácsonyi ízkombináció nekem szinte fizikai fájdalmat okoz. Egyesével csípem a fenti fűszereket de karácsonyiba összegyúrva van valami boszorkányos erejük, amit a kötelező cukrosság mögé rejtve észrevétlenül fejtenek ki, és módosult tudatállapotot okoznak de nem a jófajtát. Előbb tiltanám be, mint a füvet – az ehhez képest könnyű, tiszta ügy, akár a friss komló. Mertem remélni, hogy a templomban főző fekete svéd srác, az Omnipollo sörmestere nem ezt a hagyományos ádventi boszorkányszert adagolja a karácsonyi sörébe – ha már IPA lett.

De mi köze van az oroszoknak az angol stouthoz, és miért hívják az erősebb stoutokat Russian Imperial Stoutnak?

Itt a december, elérkezett az éjfekete sörök – a stoutok – korszaka. Ezek a nyáron alig-alig elfogyasztható nehéz, súlyos sörök egész más célt szolgálnak, mint a könnyű világosak, és egész más szellemi/lelki állapotot feltételeznek. Felfrissülés helyett elmélyülés, tápláló merítkezés, bátor szembenézés, éjszakai utazás. Kis stoutológia következik – III részben. Ez itt az első.

Van egy régi rossz szokásom, ami valószínűleg szélsőségesen individualista természetemből fakad, hogy ha valamiről már nagyon sokat beszélnek, meg „musthave”, „musttry”, kihagyhatatlan, stb, azt én már nem nézem meg, nem kóstolom meg, nem megyek utána. Nincs kedvem sokadiknak odaállni. Majd ha szembejön. A Csillagok Háborúját is azért láttam, mert anyám elvitt a moziba. Valahogy így került végül a kezem közé ez a sör is, hiszen sok éve hallok már róla, de nem siettem kipróbálni. Most viszont kaptam egyet a DS raktárából, és mikor, ha nem karácsony előtt kell meghódítani ezeket a sötét stoutológiai csúcsokat. 

It is like this: flowers while loved, fall and weeds while hated, flourish. Ez az első blikkre alig érthető kis rejtvény fogad a metál-szivárvány káosz-mintázatú dobozra nyomva. Persze a gúgl vizsla elől nincs elbújás. Ez egy idézet a 13. századi japán zen buddhista filozófus, Ehei Dogen írásaiból, a Shobogenzóból: „Még ha szeretjük is a virágokat, elhervadnak, még ha utáljuk is a gyomokat, nőnek.” Azt hiszem az ilyesmit hívják koannak, és ez valahogy az én és a világ kapcsolatának a sokrétűségét és a jelenségek emberi értelmezésének egymásbanfoglaltságát hivatott ábrázolni. 

A huszadik század egészestés sörügyi agymosása után - melynek során nyáron ivandó hideg italként pozicionálták a sört – kevesen gondolnak így a sörre, pedig van neki a hűsítésen kívül egy másik ősi feladata is: a lélekmelegítés. Jó, hát nem akkora titok: sokan kóstoltak már drága, erős apátsági söröket. És ott vannak az amerikai craft-sörfőzők által csúcsra járatott – eredetileg az orosz cári udvar ízlésére formált – imperial stoutok, melyek körében már régóta megy egy fegyverkezési verseny, ki mit tud még hozzátenni a szupererős, szupersűrű, szuperfekete, kőolajszerű stoutokhoz. Hogy mennyire szándékosan, nehéz eldönteni, de a Leeds környéki Vocationnek sikerült megfőznie a folyékony trüffelt.

A Concrete Coconut Jungle Juice-szal a Vault City nekem már bizonyította, hogy tud olyan gyümölcsöt mutatni, ami túlmegy az eddig elképzelhetőnek vélt gyümölcsösségeken, de most kiderül, hogy képesek a hagyományosan a borral párosított mediterrán életérzést sörbe önteni – Edinburgh-ből, Skóciából.

A North nálam már nagyon bevágódott a Sicilian Lemon Goséval és a Sputnikkal, úgyhogy ezúttal komoly elvárásokkal fordultam rá erre a best bitterre, vagyis inkább egyfajta vizsgáztató szigorral, oké, hogy a modern műfajokban magabiztosan főztök, de vajon, hogy bírtok egy klasszikus angol sörrel, illetve pont egy Best Bitterrel, ami egyrészt az egyik legáltalánosabb 20-ik századi angol kocsmasör, egy könnyű pale ale - a főzde erősebbik pale ale-je, a sima Bitterhez képest - másrészt nincs olyan szigorú meghatározottsága, mint mondjuk egy gose-nak. Sokkal inkább egy modort, egy hagyományt, egy ízvilágot és konzisztenciát kell eltalálni. Tehát mondjuk nem az a feladat, hogy mennyi komlót mikor teszünk bele, hanem hogy milyen komlót és milyen malátát használunk milyen arányban. Kevés mozdulattal, kevés alapanyaggal magabiztosan kell eltalálni, mert itt aztán semmi nem lesz, ami kijavítsa, elmaszkolja a hibákat. Ez persze a hagyományos angol sörfőzdéknek nem óriás kihívás, de egy házisörfőzőből lett kézműves sörfőzőn simán kifoghat.

A Vault City-vel kapcsolatban eddig csak a bamba értetlenség uralkodott bennem – miért volna jó ötlet a zordon Skóciában kizárólag gyümölcsös söröket főzni? Eleve nem vagyok nagy rajongója a posztmodern craft-beer gyümölcsmániájának – néha olyan érzésem van, hogy szerintük a sör csak akkor lehet jó, ha gyümölcsös ízbomba, meg lédús trópusi álom – de az, hogy olyan égövön főzik, melyen maximum bogyók nőnek, kifejezetten szembe megy a „terroir” szemlélettel, és pakurazabáló óriás teherhajók jutnak eszembe, melyek tonnányi éretlen mangóval a gyomrukban öntik a szennyet az északi tenger gyönyörű halaira. Szóval van itt bőven előítélet.

Október végén a Drink Station Westend-béli boltjában megtartottuk az első cider-kóstolót Szabó Edit vezetésével. A bolt galériáját eleve efféle kóstolók tartásához optimalizáltuk, de eddig csak privát és szakmai kóstolók zajlottak, most volt az első, amin a nagyközönség is részt vehetett. A kóstolást a Borsmenta gasztroportál alapítója és vezetője, Szabó Edit celebrálta, aki rövid történelmi bevezető után mélykóstolásra invitálta a megjelent – főleg borkóstoláshoz szokott – közönséget.

Rengetegszer kérdezték már tőlem, hogy mi a kedvenc söröm, természetesen szakmabeliként nincs ilyenem, de egyszer meguntam és elkezdtem azt válaszolni, hogy a Rodenbach. Ma is kevés izgalmasabb és lenyűgözőbb ízt ismerek, mint a Rodenbach szédítő balzsamecet aromái. Most izgatottan forgatom a Grand Cru nevű Rodenbachot, rég ittam ilyesmit.

Egy hete idegenkedem ettől a kivehetetlen designú, olvashatatlan feliratú fél literes doboztól. Amin egy biztosan látszik: erős sör lesz benne. Egyesével gépelem be a dobozról leolvasott gót betüket a gugliba, hogy kiderüljön, mit is fogok inni. Aztán amikor kiderül, hogy a szavakból a holland Dodendans kifejezés jön ki, amit nulla hollandtudás mellett is könnyen összekötök a totentanz-cal, azaz haláltánccal, akkor meg is látom a rézszín csontvázakat, amik a dobozon táncolnak a lila-kék-sárga pszichoplazma előtt, amit egyenesen a beat-korszakból importálhattak. 

A leedsi North Brewing elég szűkszavú társaság, ami nem feltétlenül hátrány a nagy kedvvel bullshitelő sörszakmában, de egyben azt is eredményezi, hogy képtelen voltam rájönni, miért nevezik ezt a sört Sputniknak, mi köze ennek a szovjet műholdakhoz... vagy annyira nyilvánvaló, hogy csak én nem látom? Ez persze nem tart vissza, attól, hogy nagy ívben pohárba töltsem.

Csinos kis doboz a friss szállítmányból, a Pöhjala designerei is beletanultak ebbe a menő, artisztikus brit can-designba, csak elkent foltok, álmodó ködök, hánykolódó textúrák, ami azt illeti tényleg gusztusos tárgy, és nagyon is sugallja a sör izgalmas, sokszínű, kirobbanó ízeit.

Nekem legalábbis most jött el az ideje. A múlt héten végigkóstoltam egy izgalmas vermutsort a Pit Pitben, és kaptam egy üveg Moénát, hogy kóstolgassam. Mára meg is találtam a helyét az életemben: két jégkockával a teraszon ebéd után. 

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, mi az a fruit sticker, már azon kívül, hogy gyümölcsöt ábrázoló matrica. Magyarul talán inkább gyümölcscimke – nálunk leginkább a banános és a narancson található kis ragasztós cédula, amin valami egzotikus trópusi márkanév van, és biztosan van olyan kamasz, aki gyűjti – igazából velem is megesett, hogy spontán kiragasztottam egy ilyet valami konyhai felületre. Vidám gyarmatárú-hangulat, most akkor lehet gyűjteni ezeket csak sörösdobozokon! Ez a sör ugyanis hat különféle gyümölcsmatricával ellátott dobozban jelent meg.

A szeptember 14-i hétvégén a Drink Station is kitelepült a Kraft Fesztiválra – nagy levegőt vettünk és felkészültünk a legrosszabbra – jelesül, hogy az eseményt elmossa az eső. Ez szerencsére nem lett így, a zord időjárás ellenére egész jól lehoztuk a bulit, de a nyitónapon az volt a hangulat, hogy a másnap nem biztos, hogy valaha eljön. Így aztán a másnappal mit sem törődve felpattintottunk egy üveg Beither Fire-t, ami jelenleg a világ legerősebb söre a maga 75%-ával, és igazából még a stáb sem merte megkóstolni.

Az elmúlt évtizedben titokzatos románc szövődött az újhullámos sörfőzők és a grafikusok közt, talán azóta, hogy a svéd Omnipollót egy grafikus alapította, vagy éppen amióta a dán Mikkeller összefogott az amerikai Keith Shore grafikussal, hogy megalkossák azt az ikonikus – minimalista humorral átszőtt – kép világot, ami a Mikkeller söreit félreismerhetetlenné teszi, melyek amúgy már műalkotásként is megvásárolhatóak. De említhetném a mindig szórakoztató perceket okozó Uiltje Sörfőzde rajzos szóvicceit meg képregénybaglyait is. Cseppet sem csodálkozom tehát, hogy a holland Frontaal sörein is rajzocskákat kell nézegetnem, sőt megnyugtat: aranyosak a tortát majszolgató kecskék – bár van egy kis rossz előérzetem, amikor tortát rajzolnak egy sörre (kérlek, ne legyen ez megint egy tortaízű sör!). Sokkal jobban kiakadok, amikor megfejtem a címet: a Heel Holland Bakt egy idióta holland tvsorozat – kb: „Így főz Hollandia”, vagy „Nagyon holland főzés”. A Heel Holland Bockt erre egy szóvic – a baksör holland nevének belekeverésével. Elfogadom, hogy szóvicc van a címben (1 fekete pont), de ebből az is kiderül, hogy „ezek tévét néznek”. Szerény magánvéleményem szerint a TV a legdurvább agysejtgyilkos, és aki egy akár csak egy kicsit is kreatív munkát végez, az nem engedheti meg magának, hogy tévét nézzen. Vagy végül is a szabadidejét azzal tölti, amivel akarja, de azt biztos nem engedheti meg magának, hogy erre utalgasson, poénkodjon, referáljon, stb.
 

Az Uiltje sörei egy pillanatra mindig visszalöknek kiskamasz koromba, amikor utólag nehezen érthető izgalommal vetettem rá magam egy-egy képregény-magazinra, egy-egy képrejtvény megfejtésére. Ugyanez a tudatállapot ébred fel, amikor elkezdem kisilabizálni az Uiltje sörcimkéit. A Better safe then Sahti címkéjén az ikonikus bagoly sziklát mászik – biztosítókötéllel.

Még mindig rendelkezik némi csiklandós vonzerővel ez a klisévé érett poszt-hippi design, mintha azt ígérné, hogy ettől titokban be lehet tépni, vagy legalábbis valamiféle egzotikus módosult tudatállapotba kerülni – ez esetben, ha jobban megnézzük maximum a thai fűszerektől. Isten hozott az Amszterdam-Bangkok hippijáraton!